Oké. Ez.... ezt még mindig nem tudom elhinni. Ez nem lehet valóság. Még mindig álmodom, és ez nem a valóság.
Vagy valami átverés, de egyáltalán nem vicces. Nyomorodjon MEG, aki kitalálta!
...meg kell törölnöm a szemem.
Ami ma történt, az... valami csoda. Vagy átok? Valamelyik a kettő közül. Még mindig bennem van a reggeli para, reszketek.
Ahh, honnan is kezdjem. Persze, a legelejétől lenne a legjobb. Ki kell adnom magamból, hátha megnyugszom.
Valami gyönyörűt álmodtam az éjjel.Az előző nap után azt hittem, a dokimmal fogok álmodni. Nem emlékszem már, hogy miről is szólt, annyi minden történt ma, csak arra, hogy nagyon szép volt, és kellemes érzéssel ébredtem. A saját ágyamban feküdtem, meleg takaró alatt, puha párnák közt. Még mindig félálomban voltam, a szobába is csak épp hogy beszüremlett a fény. A város csak ébredezett, néhány autó elhúzott előttünk, de egyébként csend volt. Kinyújtóztam. Meglepve tapasztaltam, hogy meztelen vagyok. Teljesen meztelen.Nem emlékeztem, hogy éjjel levettem volna a pizsamámat, úgyhogy elkönyveltem magamban, ez valami hamis ébredés lehet. Az egy fajta lucid álom, amikor azt hiszed, felébredtél, de még álmodsz igazából. Szóval, pucér vagyok. Oké. Nyújtózok, és érzem, hogy a bőrömhöz simul valami. Eh. Ásítok egyet, és csámcsogva nyúlok a derekamhoz, hogy megnézzem, mi az.
Ne tudd meg, drága kedves, egyetlen naplóm, hogy egy kéz volt az.
Egy kéz. Meg egy egész kar.
És a kar folytatódott, egy személy formájában, aki hátulról ölelt engem.
Engem. Ölelt valaki hátulról, miközben pucér voltam, és az ágyamban feküdtem.
Bakker, ilyen jó álmom még ééééletemben nem volt!
Pss, gondoltam, élvezzük ki, ameddig még tart. Megfogtam a kezet, ami képzeletem szerint egy jóképű pasihoz tartozott, még jobban magamra húztam az illetőt, és kényelmesen elhelyezkedtem a párna és őközte.
Te, éreztem a szívverését. Olyan, de olyan jó érzés volt. Finom és meleg. Boldog voltam, és biztos vagyok benne, hogy vigyorogtam közben. Így feküdtem vagy egy percig, és mélyeket szuszogtam. Hallgattam, ahogy a pasikám is nyugodtan lélegzik, meleg levegőt fújva a nyakamba. Ahh, de jó volt. Mennyország.
Aztán egy kis idő múlva gyanús kezdett lenni a dolog. Túl valóságos volt. Ráadásul ilyen hosszú ideig sosem tartott még lucid álmom. Lehet, hogy valaki az éjjel bekábított, levetkőztetett, és megdugott, míg eszméletlen voltam? Valamelyik fiú lakótársam???? Jézusmária. A pulzusom hirtelen az egekbe szökött, éreztem hogy a fejem bevörösödik, és minden izmom megfeszül. Mi folyik itt? Segítség!
És akkor, megszólalt egy telefon. Csirr-csörr.
A pasasom megmoccant. Biztos megijedt. Lefejtette rólam a kezét, és hasra fordult, hogy elérje a telefont. Én meg közben mozdulni se mertem, csak feküdtem ugyanúgy, tágra nyitott szemekkel, mint valami próbababa.
"Mosimosi."
A pasim álmos hangja körbe viszhangzott a szobában. Ez japánul beszél.
Körbenéztem, és azt vettem észre, hogy a szoba át van rendezve. A falon ismeretlen poszterek voltak, a szoba közepén új bútorok, meg mindenféle rongyok szerteszét.
Megkockáztattam, hogy felülök. Magamra húztam a takarót.
A pasim tovább beszélt a telefonjába, miközben a takaró után nyúlt, mert a hátát kitakartam.
Lehet, hogy ez mégiscsak egy álom. A szoba túl más volt ahhoz, hogy egy éjjel alatt át lehessen pakolni.
A szememmel végigpásztáztam a pasi hátát. Szép háta volt. Karamell barna, az izmai tónusosak, a haja pedig dús és fekete. Hmmm, sóhajtottam, de szép álom vagy. Sajna, az arcát nem láttam, mert még mindig hason feküdt és úgy dumált a telefonjába, mindvégig japánul. És akkor leesett a lényeg: ÉRTETTEM, hogy mit beszél. Pedig egy szót sem tanultam japánul soha!
Na, gondoltam magamban, ez már tuti nem a valóság, mert olyan nem lehet, hogy értsek japánul, csak úgy, hipp-hopp. Ez egy álom. Tutira egy álom, úgyhogy: újjé, bármit meg lehet tenni, semmi következménye nem lehet!
Hihiihiiiiii.
A kezemet óvatosan rátettem a hátára, és végig simítottam a gerince mentén le, aztán finoman fel, aztán megint, lassan, óvatosan, le. Hmmmmm. Egyszerű élvezetek.
Pasikám a szabad kezével megpróbálta elhessenteni cirógató ujjaim.
<Ja semmi, > mondta a telefonba, <Csak a barátnőm csikol. Hagyd abba!>, szólt rám. Ahogy nekiütődött a keze az enyémnek, eszembe jutott egy álomtrükk. A neten olvastam, hogy ha nem tudjuk, éppen álmodunk-e vagy sem, akkor két módszer van, hogy tudatosítsuk magunkban a valóságot. Az első, hogy megvizsgáljuk a tenyerünket. Egy álom sosem elég aprólékos ahhoz, hogy a tenyerünk minden kis vonalát láthassuk.
A szemem elé emeltem a tenyerem, és rábambultam. Elég volt pár másodpercig mereszteni a szemem, hogy feltűnjön, tisztán látom minden gyűrődését. Az összes vonalat. Még az ujjlenyomatomat alkotó horgokat is láttam. Felemeltem a fejem, a gyomrom meg összerándult.
Ajjaj. Ez nem jó.
Második módszer: keressünk szilárd felületet, és próbáljunk rajta áthatolni a kezünkkel. Ha álom, sikerül.
A fal felé fordultam, és egy határozott, gyors mozdulattal beleöklöztem a falba.
Mondanom sem kell, átkozottul fájt. Megpróbáltam visszafojtani a jajgatást, de pasika így is észrevette. Kicsit felém fordította a fejét, és megkérdezte, japánul: <Jól vagy?>
Nyögdécselni kezdtem. Azt akartam neki válaszolni japánul, hogy ja, igen, de fogalmam sem volt, hogyan kell. Naná. Érteni értek, de beszélni nem?
Inkább nem szóltam semmit. A szívem úgy vert, hogy az erek kidagadtak a nyakamon. A falas módszer szerint is ébren voltam. Nagyon is ébren, ez biztos!
Ez a nagybetűs Valóság! Nem értettem, mi folyik itt, nem tudtam, ki az a valaki mellettem, miért vagyok meztelen, hogy hogy értek japánul, de beszélni nem tudok, és miért van átrendezve a szobám?
"Segítség!" kiáltottam. Leugrottam az ágyról, de megbotlottam a takaróban és az arcomon landoltam. A földön észrevettem egy fürdőköpenyt. Nehezen föltápászkodtam, magamra szedtem a köpenyt, és ingadozva felegyenesedtem. Előttem az asztalon ott volt a saját hőmérős órám. Tele volt extrákkal, így többek közt a dátumot is mutatta, ami nem volt más, mint 2016 február tizenkettő.
Pont. Ennyi. Én itt elvesztettem a fejem. Kiszállt belőlem a lélek, a tüdőmből a levegő, a fejemből a vér. Kinéztem az ablakon. Hó mindenütt!
De hát tegnap még nyár volt!
Na jó. Léteznek meteorológiai abszurditások. Az órám is lehet, hogy csak elromlott. Megfordultam, és szemben a falon ott tündökölt egy macskás naptár, olyan, amilyet minden évben leértékelve veszek az egyetemi boltban.
A naptáron egy lusta fekete macska ásított, alatta: 2016 február.
Na szép.
Ez valami átverés lehet. Szülinapom van, csak elfelejtettem? Nem, a szülinapom augusztusban van. Akkor, előző nap leittam magam, és elszállt egy egész nap? Nem is szoktam inni! Lehet, hogy valami trauma ért, és kiesett a tegnap?
Mármint, azt el tudtam volna fogadni, hogy egy nap kiesik. De több mint egy év??
És ki ez a meztelen japper az ágyamban???
Kimelegedtem izgalmamban, pedig csak az a nyomorult köntös volt rajtam, az se az enyém. Hol a sajátom? Meg kell találnom. Valami biztos pont kell, ami még mindig ugyanaz, mint tegnap volt. Az asztalon ott volt egy piperetükör. Belenéztem.
Az arcom változatlanul nézett vissza rám, bár nem volt nyoma a pattanásaimnak. Csakhogy, a hajam rövidre volt vágva. Nagyon jól elkészített, kleopátra stílusú, rövid frizurám volt.
Majdnem elbőgtem magam. A kezemmel a hajamba túrtam. Mi lett a szép, hosszú hajammal? Hová lett? Hová lett a tegnap? Hová lett egy év? Nyögdécselve hátráltam az asztaltól, míg bele nem ütköztem valamibe. Megfordultam... és előttem állt a legszebb férfi, akit életemben valaha láttam. Meztelenül. És nagyon ijedt arcot vágva.
<Lili? Mi a baj?>
Kikerekedtek a szemeim. Hát, most már nem bántam, felőlem akár amnéziám is lehet, leszarom. Egy ilyen pasiért, akár tarkopaszra is nyírhatják a hajam. Elvigyorodtam. Aztán lassan könnyek szöktek a szemembe. Éreztem, ahogy az orrom lassan megtelik takonnyal, szipogni kezdtem, és szép, lassan elbőgtem magam.
"Ki a fene vagy te?" -fakadt ki belőlem.
Nem értettem a reakcióm. Mit bőgök itt? Ezelőtt... a szép... srác... előtt...
Lekuporodtam az asztal lábához, és csak szipogtam, és töröltem a könnyeim. Nagyokat nyeltem, próbáltam mélyeket lélegezni, de a könnyek a torkomra mentek, amitől csak még idegesebb lettem.
"Bi-hi esz asz egész-h? Gi-h vadh te-h?... Mért...-nyel- csináljátohk eszt velem-h?"
Adonisz mellém kuporodott, és, bár az arcát megint nem láttam a könnytörölgetés miatt, hallhatóan mérges volt.
<Mi a baj? Ne beszélj magyarul, tudod, hogy nem értem.>
Na, én meg nem beszélek japánul! Felnéztem a könnyeim közül.
"Hn... englis?"
A srác nagyot pislogott.
"Du jú... szpík? Englis?"
<Mi van?>
"Hú ár jú? Áj dont nó jú!"
A srác összeráncolta a homlokát. Féloldalra fordította a fejét, és kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de gyorsan becsukta. Egy percig csak figyelte, ahogy szipogok. Én meg, mint hogy jobbat nem tudtam, továbbra is csak szipogtam.
Aztán nagy nehezen megszólalt.
<Nem tudom, miért csinálod ezt, de nagyon nem vagy vicces.> Azzal felállt, és otthagyott. Maga után jól becsapta az ajtót, és hallottam, ahogy néhány lépés után megáll az előszobában, és a fürdő ajtónak támaszkodik.
Magamra maradtam. Nem kellene ennyire bepánikolnom. Biztos valami félreértés az egész. Semmi baj, Lili, minden rendben lesz. Felhívjuk szépen édesanyánkat, ő majd lenyugtat minket. Felnyúltam az asztalra, és lekaparásztam egy telefont. Az enyém volt, ugyanaz mint eddig. Csakhogy a háttérképen a srác és én vigyorogtunk, vámpírnak öltözve.
Összeszorítottam a szemem. Erről a képről inkább nem is veszek tudomást. Gyorsan megkerestem anya számát, és tárcsáztam.
Négyszer csörgött ki. Aztán meghallottam az ismerős piaci zajokat, ahol anya dolgozott.
"Tessék, kicsim?"
"Anya? Anyukám! Te vagy az?"
"Igen, tessék, mondjad?"
"Anya... valami... nincs rendben. Kérlek, segíts."
"Mi a baj, kincsem?"
"Anya, hanyadika van ma?"
"Tizenkettő. Miért?"
"De, milyen év, hónap?"
Anya hozzászokott már, hogy néha az évet is elfelejtem, ezért nyugodt hangon felelte: "2016 február. Miért? Mit felejtettél el?"
Hogy mit felejtettem el?
"Biztos? Anya, ha téged is bevettek az átverésbe, inkább mondd meg, mert már sírok az idegtől."
"Miféle átverés?" anya hangja komolyra váltott. "Miről van szó?"
"Anya, én... hogy is mondjam... tegnap még nyár volt! Mikor felkeltem, valaki idegen volt mellettem, és a szoba át van rendezve, a hajam is rövid, és, és... én nem emlékszem, hogy ilyesmi történt volna!"
"Nyugodj meg, kincsem. Arra célzol, hogy elfelejtetted, ki vagy? Vagy mit akarsz mondani?" kacagott.
"Anya, ez komoly! Én sírok! Kérlek ne kacagj ki! Nagyon félek! És egy idegen van a lakásban, aki csapkodja az ajtót!"
"Jól van. Öhm, semmi baj. Tudod mit? Ha akarod, azonnal érted megyünk. Milyen idegen van a lakásban?" most már hallani lehetett valamiféle aggodalmat a hangjából.
"Valami japán!"
Csend.
"Várj egy kicsit, mindjárt..."
Hallom, hogy anya odahívja apámat, és valamit diskurálnak.
Apám veszi át a telefont.
"Azonnal ott vagyunk. Ne félj, nincs semmi baj. A fiút Vakának hívják, és nagyon rendes. Mindjárt indulunk. Jó?"
Nagyokat pislogok. Vaka?...
"Jó...De nem kell siessetek! Nehogy karambolozzatok..."
"Jó, jó" mondja apa a túloldalt. " Na szia."
"Sziasztok..."
Letettem a telefont, lassan az ölembe eresztettem. Hogy apa ismeri azt a japánt, megnyugtatott. Ezek szerint... tényleg én felejtettem el...nekem ment ki a fejemből egy egész év... még több?
Kifújtam a levegőt. Mindjárt itt lesznek. Csak ne vezessen gyorsan. Remélem, hogy nem ijesztettem meg őket nagyon.
Nos, kedves naplóm, te mit tettél volna a helyemben?
Valószínűleg semmit, mert csak egy pár nyomorult bejegyzés vagy. Még csak papírból sem vagy.
De arra jó vagy, hogy kiírjam magamból az idegességet. Már eléggé lenyugodtam. Főleg, hogy miután beszéltem anyával, a Vaka gyerek bejött hozzám, és beszélgettünk.
Az nagyon jó volt.
Várj, leírom azt is, de csak azért, hogy el ne felejtsem később.
***
