Minden álom véget ér, bevezető

2014  május 29

Kedves naplóm,

Ha jól tudom, így kell kezdeni egy naplóbejegyzést, bár én még soha életemben nem írtam olyat. A pszihomókus dokimmal ma volt az első randink, ő ajánlotta, hogy írjam le, milyen benyomások izéltek meg aznap, vagy hogy a fenébe fogalmazott... És mivel a doki meglehetősen kedves volt és fiatal, úgy döntöttem, megfogadom a tanácsát. Már csak azért is, mert anyáék keményen dolgoztak azért az órabérért, ami ellenében ő tanácsokat osztogat nekem.

Szóval, most este van,  ülök az ágyon, és petyegtetem a notebookomat. Pár hete lett vége a húsvéti vakációnak, és elkezdődött az egyetem. Kegyetlen meleg van, Lala kuksol a szobájában, Davida meg Kinga valami mókás sorozatot néznek... Én meg szomorkodom, hogy milyen egyedül vagyok.
Ja, ide azt kéne leírnom, hogy ilyen volt a napom. Na hát... Mi is történt? Olyan rövid az agyam mostanában....Oh! Ma találkoztam Momóval! Az én kis Momócskámmal, a régi szobatársammal. Annyira hiányzott! Mióta elszármazott Pestre, hetente ha kétszer beszélünk neten. Akkor is inkább post-it note formájában, mert sosem esett meg, hogy szinkronban legyünk  fent. Szóval, az úgy volt, hogy épp jöttem ki a fordítás órámról és sétáltam felfelé a sugárúton, szívogattam a kakaós tejet  amit még reggelire vettem, és megálltam a pirosnál. Az üres dobozzal becéloztam a kukát,  de persze  nyomorúságosan mellé esett... és amikor lehajoltam érte, szemben az úton megláttam Momót! Olyan kis cukin várakozott, hogy átmehessen, a kis szürke szoknyájában meg picuri balerinacipőjében... Ehh, lehet hogy mióta nem láttam, bebuzultam? XD
Átrohantam az úton. A kocsiknak szerencséje volt, hogy éppen akkor váltott a lámpa pirosra, és meg kellett állniuk előttem. Egy jól irányzott hátbaöleléssel leptem meg Momót, akire láthatóan a szívbajt hoztam. :D
"Momóó!" ordítottam a fülébe.
" Te jó világ!" ordította ő a fülembe.
"Hát te itt? Miért nem szóltál hogy jössz?" hirtelen az jutott eszembe, lehet,hogy direkt el akart előlem bújni....?
"Jaj, nem tudtam hogy itt leszek, csak átutazunk a Cseketamással, ne haragudj!" szorította a kezét a szájára. Kis aranyos.
"Akkor nem is maradsz?"
"Nem, pont most megyek vissza a kocsihoz."
"Elkísérhetlek?" -kérdeztem Pompom módjára. Momóval inside joke volt minden mesékkel kapcsolatos gag.
"Háát..."
Kacagtunk.
"Hol álltatok meg?"
"Itt vár a Spar parkolóban valahol...."
"És hová mentek?"
"Cseketamás szüleihez, meghívtak egy lakodalomba. Még a tegnap."
"Nem siették el."
"Hát nem, " nevetett. "Veled mi az újság?"
"Hát, tudod, a szokásos. Egyetem, no munka, no para.. vagyis para az van, mert a jövő villogó, vörös szemekkel ijesztget minden éjjel mikor lefekszem."
"Szegénykém. Hol laksz most?"
"Emlékszel, hogy kiraktak a koliból?" Momó buzgón bólogatott. "Hosszas keresgélés után betelepedtem Laláékhoz. Tudod, a régi osztálytársamhoz, ahova egyébként is hazajártam."
"A jézuskinézetű, személyes bejáratú szakácsod?"
"Azaz! ... van egy új szobatársam is..."
Momó szemei megjátszott féltékenykedéssel villantak fel. "Miféle szobatárs? "
"Hát öööö...." Ártatlanul forgattam a szemem. Kacagtunk. Közben elértük a parkolót. Momó megállt előttem, mintha valami baromi fontosat akarna közölni. Felémhajolt, és a kezével eltakarta száját, úgy suttogott: "És valami fiúhaver nincs a láthatáron?"
Elpirultam. Négy éve nem volt pasim, az utolsó meg éppen a napokban vette el gyönyörűszép aráját.
"Bárcsak lenne!" szakadt ki belőlem a sóhajtás. "De egyelőre meg kell elégednem az internet nyújtotta élvezetekkel."
Momó szeme elkerekedett. "Miii!? Nem is tudtam hogy te olyasmit csinálsz a szabadidődben..."
"Jaj, nem arra gondoltam!"
"Hanem?"
"Ó, tudod, csak  nézegetem a csinos létező és animált ázsiaiak pofikáját, és ábrándozok, milyen tökéletes emberi lények lehetnek. Totál plátóian!"
"Oké, oké." fordult el Momó a parkoló felé. "Csak olyan energikusnak látszottál, azt hittem fiú van a dologban."
"Nyá. Talán a kakaóstej hatása."
A Cseketamás, Momó jegyese, kiszállt tőlünk pár méterre, és integetett, hogy siessünk.
"Óóóó. Ennyi volt?"
"Sajna." biggyesztett Momó. "De majd beszélünk még neten!"
"Majd meséld el milyen volt a lagzi! "
"Oké!"

És akkor, miközben néztem, ahogy Momó egyre távolabb kerül tőlem, éreztem, én is egyre kisebb és nyomorultabb leszek. Körülöttem mindenkinek pörög az élete, párt talál, meg állást, meg egzisztenciát -akármit is jelentsen az... én meg itt állok, egy huszonhárom éves szerencsétlen, bogzott hajjal és szakadt farmerban. Se pasim, se munkám, se kilátásaim... Üresnek éreztem magam, mint egy törött kóláspohár. A szél a szemembe és a számba fújta a hajam.  Kellett nekem megnöveszteni, gondoltam, miközben próbáltam kiköpködni.

Aztán voltam a dokinál.
A doki nagyon aranyos. Lehet, hogy az ízlésem sokkal több mindent lefed, mióta pasihiányban szenvedek, és csakis ezért találok minden második hímneműt vonzónak... De akkor is, a doki fiatal, magas, a hangja kedves, és a haja... szőke. Szerencséje, vagyis az én szerencsém, mert ha normális szinű haja lenne, biztos rákattanok és vele álmodok ezentúl. Ugyanis megfogadtam, hogy ismerősökről nem ábrándozom.
Na mindegy. Lényeg, hogy a doki kerek egy órán keresztül beszélgetett velem a csinosan szabott zakójában. Én meg kiöntöttem rá a lelki szemetesládám, minden lelki problémám, azt is, ami nem rá tartozott, azt is, ami igen... Az lett az eredmény, hogy a doki megállapította, valami kóros lelki bajban szenvedek, és már réges-régen orvoshoz kellett volna fordulnom. Megrökönyödtem. Hogy mi? Én, elmebajos? Oké, mindig is voltak sötét napjaim, de mindenkinek vannak, nem? Azért nem gondoltam, hogy ennyire súlyos a helyzet... Megkértem, hogy anyáéknak ne mondja el. Erre azt felelte, hogy van olyan, hogy orvosi titoktartás, de a kórképet azért illene megosztani a szüleimmel, hogy majd tisztában lehessenek vele, miből is épültem fel. Mosolyogtam az optimizmusán. Kis aranyos.

Bárcsak előrepörgethetném az életem oda, ahol már minden tökéletes. Lesz neki ilyen állomása egyáltalán?